A soha-meg-nem-elégedés szavával kezdte kötetét, s kínzó elégedetlenséggel zárta a Lírikus epilógia címu szonettben. Szintén ars poeticát megfogalmazó költemény, az In Horatiummmal azonos témájú: ebben a versben is önmagát vizsgálgatja.

A cím belso ellentétet sugall; míg a líra a lelki táj megjelenítésére alkalmas, addig az epilóg a számadás, a visszatekintés mufaja. Babits ebben a költeményében a szubjektív idealizmus problémáival viaskodik. Ez a filozófia feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, s még létezése sem bizonyítható, mert csak érzékszerveink kétes ismeretei adhatnak hírt róla. A költot gyötri a világ megismerhetoségét tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni.

Versformája szonett: két darab négysoros és két darab három soros versszakból áll, a sorok tizenegy szótagosak, jambikus lejtésuek. Szigorú szabályokhoz kötött, zárt szerkezetu mufaj, egy versszakba egy gondolat fér bele. Szervezo ereje az ellentét.

Az elso strófában felhangzik a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget, az egész univerzumot megverselni vágyó költo csak az "én"-rol, önmagáról tud énekelni. Undorát érzékeltetik az "én"-hez kapcsolt újabb metaforák és a hasonlatok: "elso s utolsó", "vak dióként dióban zárva lenni", "buvös kör". Képei egyre konkrétabbak, a végtelenbe tartanak. Az "én"-nel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan egyre halványul, veszít konkrétságából. Ezt jelzi az igék határozottabbá válása is. Az elso versszak még világosan beszél a mindenség létérol: "a mindenséget vágyom versbe venni". A következokben az "azt hiszem" már kétségbe vonja, megkérdojelezi a mindenség létezését, valóságát. A harmadik versszak "jól tudom" igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila ugyan kiszökhet a buvös körbol, de hiába, mert a vágy "sejtése csalfa". A lélekben lezajló szenvedélyes vita elohívja az énhez kapcsolódó újabb metaforákat, hasonlatokat: "börtön", "alany és a tárgy", "ómega és az alfa". Az alfa és az ómega szimbolikája ugyanakkor az "én" világának végtelenségét is sejteti. A költeményben a világot megismerni vágyó ember kudarca fogalmazódik meg, filozófiai síkon az agnoszticizmus gondolatával függ össze: az ember a világba önmagát látja bele, ezért nem szemlélheti magát tárgyilagosan és felülemelkedve.