- Ady Endre Hunn, új legenda és Kosztolányi Dezső Marcus Aurelius című versének elemzése

Az ars poeticáknak az irodalom története során sokféle változata alakult ki. Az antikvitás korszakában élt jelenté­sét a legkönnyebb körülhatárolni: “Általában versben írt, tudatosan didaktikus és normatív jellegű mű, mely gondos aprólékossággal s rendszerezve iparkodik felderíteni és közkinccsé tenni mindazt, amit a költői tapasztalás az al­kotás formai szférájában felhalmozott.” (Világirodalmi Lexikon) Ilyen értelemben ars poetica Arisztotelész Poétikája, vagy Horatius Ars poeticája. A műfaj ezen normatív, pontos utasításokat adó formája az antikvitást pél­daképül állító klasszicizmusban éled újjá. E korszak legjelentősebb ilyen alkotása a francia Boileau-tól a L´art poétique, ´Költészettan´ című, amely az antikvitás művészetéből elvont szabályokat teszi követendővé (e mű har­madik, drámával foglalkozó része rögzíti a hármas egység szabályát). A romantika korában az ars poeticákban előtérbe kerül a vallomásos jelleg, azok inkább az adott költő mondanivalóját sűrítették, mintsem a költészet tech­nikai részéről szóltak volna, amit a romantikus esztétika ismerete magyaráz. Ars poeticának tarthatjuk az avantgárd irányzatok programjait, kiáltványait is, amelyek taxatíve felsorolták, hogy milyen magatartást várnak el a művé­szektől. Legtágabb értelemben ars poeticának tekinthetünk minden művet, hiszen valamilyen formában minden alkotás vall létrehozójának művészethez való viszonyáról.

A magyar irodalom történeti sajátosságai miatt az első ars poeticák a klasszicizmus korszakában születtek. Ilyen Kazinczy Ferenc egyik epigrammája, A nagy titok című, amely tekinthető a szabadkőművesség ezoterikus beava­tási szövegének, de a klasszicista esztétika tömör összefoglalásának is: a tartalomhoz a megfelelő formát kell meg­találni. “Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.” A fo­galom meghatározásakor olvashattuk, hogy ars poeticák nemcsak verses formában születtek. Erre példa Berzsenyi Antirecenziója, amelyben a romantikus költészetet védelmezi, a klasszicista Kazinczyval szemben, illetve az 1833-as Poetica Harmonistica című értekezés, amely már a klasszicizmus mellett tesz hitet. A romantika korában Magya­rországon is megsokasodnak a vallomásos jellegű “hitvallások”. Ez a jelenség a romantika énfeltáró őszinteségéből következik, ezért egyes alkotóknál szinte minden mű ars poeticának tűnik. Így van ez Petőfi Sándor költészetében is: ha az életművön belül csak egy-egy ars poeticát akarunk látni, akkor megszorítólag kell értelmeznünk a fogal­mat. Ilyen értelemben költői hitvallás a Természet vadvirága című vers: “Nem verték belém tanítók / Bottal a költészetet, / Iskolai szabályoknak / Lelkem sosem engedett. / Támaszkodjék szabályokra, / Ki szabadban félve mén. /A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én.” (Ez a gondolat tér majd vissza Ady versében.) Arany János sok vallomásos, ars poeticus műve ellenére vissza is kanyarodott a hagyományos, esztétikai elveket rögzítő versek­hez. Ilyen mű a Vojtina ars poétikája. Ebben leírja annak a mutatványosnak az esetét, aki hűen tudott malacvisítást utánozni, a közönség nagy megelégedésére, ellenben a pór, aki köpenye alatt igazi malacot tartott, felsült: “Mert a közönség érzé, hogy amaz / Úgy rí, miként legtöbbször a malac, / Míg a valódi - csont és vér noha - / Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.” E történet segítségével fejti ki Arany azt a nézetét, mely szerint a művészet nem puszta másolás, hanem sűrítés, átalakítás, az élet újrateremtése: “Itt a különbség: hogy e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod. / Csakhogy nem ami rész szerint igaz, - / Olyan kell, mi egészben s mindig az.” Pontosan ezt a filozófiát olvashatjuk József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében: “Te jól tudod, a költő sose lódit: / az igazat mondd, ne csak a valódit”

A huszadik századi magyar irodalom két nagyhatású, önfeltáró, vallomásos jelegű ars poeticája alkotóik ellentétes művészetfelfogása révén Ady Endrétől és Kosztolányi Dezsőtől származik. Ezek a különbségek jobban láthatóvá válnak, ha a két alkotást egymás mellett tárgyaljuk.

A Hunn, új legenda teljes megértéséhez ismerni kell a vers keletkezési körülményeit. Földessy Gyula az Ady minden titkai című kötetében így ír: “A menekülő élettől kezdve A halottak élénig Ady legközvetlenebb írói köré­ben általános, e körön túl is messze gyűrűző véleményként kezdett szétterjedezni, hogy Ady botrányosan hanyat­lik.” Ha csak ezt a korszakot ismernénk Adytól, szinte igaznak éreznénk Kosztolányitól Az írástudatlanok árulásá­nak szavait: Ady csak csonka nagy tehetség, de helyet a legnagyobbak közt nem érdemel. A kritikát Hatvany Lajos, a költő barátja és támogatója tolmácsolja Ady felé, aki ekkor - Hatvany jóvoltából - egy stájer szanatóriumban pi­hen. A levél, sok kerülő után végül egyértelműen megfogalmazza a többek által észrevett hanyatlást: “No de most már kimondom. Belőled hiányzik a koncentráció, a nagyszerű tehetség megmunkálása. Ami Babitsban hiba, Aranyban erény, Flaubert-ben csoda, áhítat, szentség, művészet, élet.” Ezekre a sorokra válaszol Ady először levél­ben, amely a Hunn, új legenda prózai foglalatát adja: “Verset fogok írni - most vagy hamarosan, mert ezt igenis tudok, még mindig félelmesen, bolondul, gyászosan nagy lírikus vagyok s ebben a levélben erről csak egyetlen mondatomat variálom. Magyarországnak, a magyarságnak, ennyire exponens valakije nem volt még mint én.”

A vers mottója és első sora közvetlenül Hatvany levelére reagál, s már ebben a strófában elvágja a további kritika útját: “S életemnek csak nézői a maiak” - írja, felhasználva a nézés-látás igék értelmi kettősségét, azaz művészetét nem értik, nem látják a maiak (vö. a Ki látott engem? kötetcím). A következő strófa Ady magyar történelembe ágyazottságáról szól, költészetének forrásai messziről erednek, annak hatása messzire fog érni. Ady sokszor mondta magáról, hogy ő “életes” költészetet művel, és csak azért foglalkozik irodalommal, mert máshoz nem ért. A “S csak: élet ez” versrészletben a csak tehát azt jelenti: művészetem elsősorban élet, s nemcsak irodalom. A következő versszakban a magyarságot ostorozó költőt hallhatjuk, aki itt sokadszorra fogalmazza meg a magyar élet kisszerű­ségét, a magyar sorsot, melyben van valami szomorú nagyszerűség, melyben “mégis ős állandóság vágtat”.

Ady viszolygott az avantgárdtól, a Tett első számát állítólag messzire hajította a kezéből, mégis avantgárdnak te­kinthetjük őt abban az értelemben, hogy minden szabályt, konvenciót elvetett mind tartalmi, mind formai tekintet­ben, ezzel megújítva a magyar költészetet. A Hunn, új legenda következő egységében (3-6. versszak) ezt foglalja össze. Ars poetica ez az ars poeticában (hasonló a Petőfi által A természet vadvirága című versben leírtakhoz), amelyből kiolvasható a két nagy költőelődhöz való viszonya is: Arany tempóz, Petőfi - akit Ady nagyobbra értékelt - istenül.

Az életes költészet motívuma tér vissza a vers további részében. A művészet elsősorban tett, amely az életet, a történelmet alakítja. És itt következik a vers fő mondanivalója, “gesztusa”: Ady saját magát emeli szimbólummá. “A géniusz önmagában és a reprezentált csoport lelkében hordja igazolását; nem az az elsődleges, hogy tesz, vagy alkot valamit, pusztán és beszédesen csak az, hogy van, hogy olyan, amilyen, hogy puszta meglétével is kollektív tartalmat, jelentést, kinyilatkozást hordoz, olyan lényegszerű valamit, ami kisugárzásával bűvös kört, fényudvart teremt maga körül.” (Barta János) Az egész magyarságot reprezentálja tehát, annak múltjával és jövőjével együtt. A saját és népe állandó rebellis voltát zseniálisan sűríti oximoronokba: “Protestáló hit s küldetéses vétó” és két magyar történelmi szólásba: “Eb ura fakó., Ugocsa non coronat.”

A költemény utolsó részében az eddigi motívumok kiteljesednek. Ady költészetének mindig meglevő frissességét hangsúlyozza: “vénen is diák lehetek.” (vö. Ifjú szívekben élek) “Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” írja, és a bűvész szó helyére, a költemény mondanivalóját értve, joggal hallhatjuk oda a művész szót. A vers utolsó strófája az alkotás címének megértéséhez fontos. A hunok előkelőiket lenyilazott szolgáikkal együtt temették el. Ezt a képet metaforálta Ady a saját költészetére: a vers számára csak eszköz mondanivalója kifejezéséhez.

Kosztolányi Dezső verse, a Marcus Aurelius a költő kísérlete az Ady-Kosztolányi vita lezárására Fontos tudni, hogy ezt a vitát nem Ady Endre generálta. Ady 1907-es cikke, amelyet a Négy fal között című Kosztolányi kötetről írt, lényegében dicsérő írás, amely Kosztolányit tehetséges írónak tartja, csupán annyit nyilvánít ki, hogy ő ezt a fajta költészetet nem szereti. Az írást Kosztolányi sem vette sértésnek: “A Négy fal között nagy esemény a mi kulturális incidensekben szűkölködő magyar életünkben. Hozzám, fonnyadó reménységűhöz a már-már eltemetett magyar lélekföltámadás hiterősítését szállította. Valami jó készül a Perzsiánál is rosszabb országban, ahol ilyen poéták teremnek”, írja Ady. Kosztolányi 1929-es írását, Az írástudatlanok árulását érdemes célkitűzésében helyes, de eszközeit rosszul megválasztó tanulmánynak tekinteni. A cél az volt, hogy az Adyt különféle céljaikra felhasz­náló politikai erőket leleplezze. Ehhez azt a módszert választotta, amely Ady hibáit eltúlozza, értékeit kisebbíti. A válasz természetesen nem maradt el, Kosztolányit ezerfelől támadták.

A Marcus Aurelius 1929-ben keletkezett Rómában, kötetben az 1935-ös Számadásban jelent meg. A művész mögött hitetlen ember állt, aki nem hitt a dogmatikus vallásokban, de az emberiség nagy céljaiban, izmusaiban sem. (Lásd az Édes Anna című regényben Moviszter beszédét: “Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”) Egyetlen hitének a művészetet tartja, amely a mindig zavaros élet helyett megnemesíti és fölemeli az embert.

Fontos a vers születésének színhelye. A fasiszta Rómában különösen érzékelhette azt a kontrasztot, amely a gyil­kos, ostoba eszmerendszer és a császár-filozófus bölcselete között van. “Sárgán hever itt a középkori Róma”, írja, a középkorral kapcsolatos negatív asszociációkat felhasználva. A vers fő ihletője a kiábrándulás, amelyből a kiutat ezen az alkotásán keresztül találja meg: az értelemhez való folytonos ragaszkodás.

Kiss Ferenc Az érett Kosztolányi című könyvében az öntanúsítás kezdetének nevezi a költeményt. Marcus Aurelius jellemzésében érezhetjük a legjobban az Ady-per nyomait. “Mert bizonyos, hogy a versbeli és valóságos Marcus Aurelius nem azonosak. …Marcus Aurelius nem volt olyan gőgös, mint a Kosztolányi vers hőse. …Kosztolányi alakító ihlete zaklatottabb, s nem a világgal összebékült modell, hanem a nagyság, a fenség, a hősi s magányos irányába stilizál.”

A rapszodikus alkotás szabadvers, amelynek változó hosszúságú soraiban choriambusokat találunk, így idézi meg Kosztolányi az antik költészetet, köti össze az újat a régivel. Az első versszak helyzet-meghatározás és Marcus Aurelius megszólítása, az ezt követő két szakaszban olvashatjuk a császár jellemzését: “trón magasában egyedül élő, / koldus imperátor.” Kosztolányi számára a “fönséges írótárs” az apollóni individuum példaképévé lesz, aki a józan ész, a racionalitás embere, aki “higgadt / lépttel megy a sírhoz, az értelem égő / lámpája kezében.” A költő így azonosul maga is ezzel a princípiummal, szembeállítva magát a dionüszoszi Adyval, a mámor és a bor költőjé­vel, aki a tömegnek akarja magát megmutatni. A negyedik és ötödik versszak, szabadvers lévén mondhatjuk így, bekezdés, negatívan jellemzi a császárt, mintha Az írástudatlanok árulásának az Ady táborról szóló részeit olvas­nánk: “Nem kancsal apostol, / nem zagyva keletnek elmebetegje, … Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel / rádión beszélnek, a jósok, a boncok, / a ferde vajákos, ki cifra regéknek / gőzébe botorkál, csürhe silányok,/ kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak / s úgy fintorog arcuk, / mint a bolondé.” Az ötödik szakaszban a költő már egyes szám, első személyben beszél, teljes azonosulva a rokon művész-császárral. A következő egységben megje­lenik a Kosztolányi egész költészetén végigvonuló motívum: a halál tudomásulvétele, annak a felismerése, hogy az életnek csak a halál mellett van értelme. Ez a sztoicizmus filozófiája, illetve későbbi változatában az egzisztencia­lizmusé. “Ne hívjuk tehát a költőt hallhatatlannak. Régi szólam ez. Hívjuk inkább halandónak, mert ő az igazi halandó, ki mindenkinél jobban tudja, hogy meghal, és naponta meghal mások helyett is. Aki a halállal szemben bátor, annak nincs képzelete. De a költő, ki maga a képzelet, mégis szakadatlanul farkasszemet néz vele, s merész félelemmel, gyönyörű rettegéssel, hősi gyávasággal tekinti a veszedelmet, mely oly iszonyú, hogy nevet sem lel rá.”, írja Kosztolányi egy tanulmányában. Ugyanez a gondolat jelenik meg a versben is: “Hős kell nekem, ő, ki / déli verőben nézi a rémet”.

A vers elején Marcus Aurelius a költőtől különállóként idéződött meg, majd az ötödik szakaszban szinte észre­vétlen azonosulás történik kettejük között. A nyolcadik, befejező szakaszban újra ketté válik a két személy. Ez az epilógus világít rá Kosztolányi költészetének egyik legfőbb vonására, a szereplíra kitüntetett szerepére. “Álarcom itten elvetem”, azaz számára szerep volt a mindenre rácsodálkozó gyereké, a polgárpukkasztó Esti Kornélé, az emberség és nem az emberiség mellett kiálló Moviszteré. Kosztolányi vállalja a művész helyett a bűvész szerepét, aki tudja, hogy a huszadik században igazi feladatok már nem jutnak az embernek, ezért kell és lehet csak játszani, a készen kapottak helyett egyéni gondolati konstrukciókat alkotni. Ezek a gondolatok jelennek meg másik ars poeticus versében, az Esti Kornél énekében is: “A céda életet fesd, / azt, ami vagy te, tettesd, / királyi ösztönöddel / ismersz-e még felettest?” Ebben az alkotásában is szerepként használta “hős írótárs” lényét, aki példájával segített neki a “bugaci magyarság” fölé emelkedni és formát adni hitvallásának.

Ha összegezni akarjuk a két költő ars poeticájából kibontakozó különbséget, ezt mondhatjuk: Ady: művészet az Életért; Kosztolányi: élet a Művészetért.